ROMANTIKUS  VERSEK

 

Extremitas

 

Pár dolog azért megmaradt
most veszem csak észre
minden ugyanaz
csak elhagytam valamit
hogy is mondhatnám
van tudod egy utad
vagy reményed, vágyad épp
nem használod
csak cipeled egy zsebben
aztán hirtelen kiszökik
elhagyod valahol
úton, fiókban, levélben
és minden marad ugyanaz
de te már
soha nem érzed
azt a kis puha
kézmeleg fecnit
a részedet
pont a kezedbe illett
mert az már
örökre elveszett.

 

Képzeletbeli búcsú

 

Mikor tanulod meg,
hogy ne nevelj rabszolgákat?
Lehetnénk együtt,
s ha már ezt ignoráltad -
hagyd meg nekem a csöndeket,
átfázós, hideg éjeken,
az úton, ha látom lábnyomod,
mely ugyanitt, évek óta pihen.
Talán épp itt jártál te is
régi idők hercegnőivel,
kik ajkadra méltók voltak
ittál-e kávét a kedvenc helyemen?
Fáztál a csúszdánál?
Vártad-e a tavaszt?
Hogy a hegy alatt sétálj,
megtetted-e azt?
Tapostad az ösvényt, melyen
ma is járok?
Élted-e az álmot,
melyet most kívánok?
Vártál-e rám akkor,
ahogy én most rád...
Tudtad, hogy mi leszünk
az örök szerenád?

 

 

Várnai Zseni: Ma álmomban...


Ma álmomban fiatal voltam,
sötét hajamat kontyban hordtam,
kettéválasztva, úgy, mint régen,
Tűnt ifjúságom idejében.

Közben tudtam, hogy csupán álom
visszavarázsolt ifjúságom,
tudtam, igen, de mégis, mintha
lengett volna időhinta
mából a múltban onnan vissza...
megvénülve, majd megifjulva...
megújulva.

Fiatal voltam, lázak gyötörtek,
gyermekeim, verseim jöttek,
oly sok áldás
szívta vérem,
hogy én csak bennük, értük éltem...
Mondják:
szép voltam barna hajjal,
de nem törődtem én magammal,
más gondom volt:
kenyér és versek...
és éveim egyre inkább vertek.

De ma, különös hajnali álmom
átköltötte az ifjúságom:
Boldog voltam,
mint soha ébren,
agyam filmezte régi képem,
de úgy, hogy árnyék nem is volt
rajtam,
s nem volt ezüstös szál
hajamban...
Nem volt bánatom, nem írtam verset,
nem éreztem, hogy üldöznek, vernek...

Csak éltem, éltem, mosolyogtam...
Ma álmomban fiatal voltam!

 

 

Beri Róbert: Örök fény

 

 
Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

 

 

 

László Ilona: Nem tudunk semmit a jövőről

 

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

 

 

Serfőző Attila: Eszmélve


Várom minden rezdülésed, jeled,
miről sejtenem lehet - hozzám tartozol.
…hogy nekem lélegzed dalod,
velem álmodsz holnapot,
minden ébredést.
Osonó árnyadhoz simulok,
nem vehetnek tőlem el,
lelkem ágyasa lettél,
s örökké az leszel.

 

 

Ágai Ágnes:Amikor nem vagy itt


Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magamba szívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magamba szívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,…
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.

 

 

 

Bella István: Utóirat egy szerelemhez
 

Reggeledik odakünn és bennem lassan felkél a Nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

 

 

 

Kovács Anikó: Repülés veled


Ismerem kezed lusta, apró mozdulását,
ismerem, ahogy meggyújtod a cigarettád,
ismerem párás-vizes bőröd finom illatát,
ismerem, hogy lépsz át egy tócsát,
ismerem, ha majonézt csorgatsz a rántott halra,
ismerem, ha régi-szép, ódon álmaid váltod valóra,
ismerem, ha homlokodon gond suhan s cikázik át,
ismerem szemed villámló, parázs pillantását -
és ismerem,
ha féktelenül és mohó, szilaj erővel
elborít a vágy.
Ekkor szállunk, repítesz magaddal,
és már azt sem sejtjük, hol vagyunk,
megszűnik, nincs, elsüllyedt a világ,
nincs más ezen a földön - senki sincs kívülünk,
csak mi ketten vagyunk földlakók,
s mi repülünk a mulandóságon át.

 

 

 

TÓTH ÁRPÁD: OLYKOR ÉJJEL...

 

 

 

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

 

 

 

 

VASÁRNAP

 

 

Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?

És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok...

De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    - Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba...

 

 

Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

 

 


MÜLLER PÉTER

Titkos tanítások

,Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna.

Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.

A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább: látod, hogy a bimbóban ott a virág, a virágban a hervadás, s elhervadt virágban az új élet csírája.
Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnek titkaik, mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután, de ezer inkarnáció múlva is látják, és tévedhetetlenül fölismerik egymást.
Bármilyen jelmez és maszk mögött is: ő az!
Ismerem!
A szeretetben nincs felejtés.
Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy.
Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.
Amikor Jézus olyasmit mond, hogy minden elmúlik, kivéve az Én szavaim, valószínűleg erről beszél: a szeretet nem halandó.
Akár élünk, akár halunk, jön velünk; akik szeretik, ismerik is egymást, ott legbelül ismerik, mert egyek - s ezen nem fog ki sem az idő, sem a halál.

A szeretetben minden most van.

Minden együtt és minden egyszerre van: nincs múlt és jövő ideje.

 

 

Zelfel Renáta:Az igazi férfi


A nők szerint az igazi férfinak tűz parázslik az ujjbegyén.

S mi nők, hiába menekülünk, húzódozunk, tiltakozunk, tekintete belénk ragad, hipnotizál, érintése végigszalad gerincünkön, s lénye elvarázsol.

Nem tudunk, s nem is akarunk elbújni előle.
Ha megtaláljuk az igazit, mindig csak vele lennénk.

Szeretjük az illatát, testének közelségét, bőrének simaságát, a ráncokat a szeme körül, amikor nevet.
Jó elaludni a vállának gödrében, a szuszogását hallani éjszakánként.

Jó mellette felébredni és még egy kicsit hozzábújni, nézni, ahogy nyújtózkodik, mert borostásan is tetszik nekünk.

És jó esténként várni, mialatt vacakol a fürdőszobában, fogát mossa, feküdni készül.

Van benne valami… elektromosság!
Amitől készen vagyunk, amitől bepörgünk, ami nélkül nem akarunk soha többé még élni sem!

Az érzés persze megmagyarázhatatlan, de ha mégis kéne valamihez hasonlítani, talán egy villámcsapás pont megfelelő lenne…

Az igazi férfi udvarol, azt mondja, szereti a pihéket a nyakunkon, a lassan tovatűnő álmot a szemünkben, szereti a testünk illatát, amikor készülődik benne, mélyen a vágy.

Amikor tarkónkhoz ér, nyelnünk kell.

Az igazi férfi
játszik.

Nem rohan ajtóstul a házba, lassan közelít és puhán.

Vadászik.

Csak úgy mellesleg megérint.
Mögénk lép, nyakunkba csókol, s egy érintésétől a szikra lobban.

Az igazi férfi nem siet.

Tudja, hogy idő kell a vágyhoz, megvárja szépen, míg megszűnik körülöttünk a világ, és már csak őt látjuk, már csak azt akarjuk.

Nem elveszi, odaadjuk.

Nem eltűrjük, hanem befogadjuk...


 

 

 JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy
JoeAloy

 

 


 

 

 

 

 

 


 

 

vissza a címoldalra







lelkemszirmai.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!